A szépen megrajzolt meséket szerettem. Azt hiszem, legjobban a Vukot. Megszámolni sem tudom, hányszor néztem tátott szájjal végig.
Később a Szaffit. A magyar népmeséket, a ho-ho horgászt, Kukori és Kotkodát, a Vízipók csodapókot. Ezeket majdnem mind olvastam is. Ha a gyerekkoromra gondolok, az önfeledt csavargásokon és bicajozásokon túl eszembe jutnak azoknak az éveknek a rajzfilmjei is. Megragadták a képzeletemet, megnevettettek, időnként könnyet csaltak a szemembe, de nem volt bennük semmi rémisztő, erőszakos, terhelő.
Pár éve lustálkodtam az ágyban, gondoltam szerzek magamnak egy kellemes délelőttöt: bekapcsoltam a tévét. Mindkét kereskedelmi csatornán rajzfilmeket adtak – tíz percnél tovább egyiket sem tudtam nézni. Nem akartam hinni a szememnek, és nem értettem, ma sem értem, mi történt az elmúlt években a rajzfilmek világában, amíg én nem láttam őket?!
Amorf alakok, zajos robotok, erőszakos, torz teremtmények néztek vissza rám. Az egyik mese olyan frekvencián szólt, hogy hallgatni sem bírtam, bántotta a fülemet. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos szempontból meglehetősen konzervatív vagyok, s hogy haladni kell a korral meg léteznek bizonyos generációs különbségek, de ezt hiszem, mindez a mai rajzfilmekre nem vonatkozik.
Nem tudom, változik-e majd a helyzet addigra, mire nekem gyerekem lesz, s abba a korba ér, hogy leüljön a tv elé. Biztos, ami biztos, én azért követem családos barátaim példáját, és elkezdem gyűjteni a régi meséket, rajzfilmeket.
RTV-tipp, 2009