A minap azt olvastam egy magazinban, hogy egy magyar származású idős hölgy különös módon tett szert hatalmas népszerűségre Brüsszelben. Beült egy kávézóba, és kitett egy táblát, amire azt írta: Beszélgessünk! Dőltek hozzá az emberek.
A hír azóta sem megy ki a fejemből. Nem értem, miért tartja valaki küldetésének, hogy más emberek nyűgét a vállára vegye. Azt pedig végképp nem érem fel ésszel, hogy miért jobb egy idegen embernek kitárulkozni. Pedig erre egyre több a példa.
Ma már az örömlányok munkaköre is kibővült, nem árt, ha konyítanak a pszichológiához. Vannak, akik kibeszélőshow-kban teregetik ki a magánéletüket, Balázzsal, Mónikával tárgyalják meg problémáikat. A gazdagabbak pszichológushoz járnak.
Manapság mindent kitalálunk azért, hogy elkerüljük a legkézenfekvőbbnek látszó megoldást, ami valami miatt mégsem annyira egyszerű: Beszélgetni azokkal, akikkel együtt élünk. Persze, akkor fennáll a veszélye, hogy nemcsak mi beszélünk, hallgatnunk is kell.
Nyugat-Balaton hetilap, 2004