Tavaly nyáron meglátogatott egy közeli jó barátom. Nehéz időszak állt mögötte, több éves kapcsolata ért véget. Túl egy nyombélfekélyen, számtalan magányos napon és éjszakán, lefogyva, csordultig telve keserűséggel állított be hozzám.
Éjszakákon át beszélgettünk, átrágtuk az elmúlt hónapokat és éveket, analizáltunk, néha szitkozódtunk. S hogy a lelke gyorsabban gyógyuljon, nevettünk és szórakoztunk sokat. Jó néhány terápiás nap után kedves barátom a fotelban ülve töprengett, majd egyszerre kiszakadt belőle: – Én most olyan boldog vagyok!
Emlékszem, néztem rá bután, aztán csak legyintettem: “-Persze, persze.” Közben azon morfondíroztam, talán kimerítette az éjszakázás.
El is felejtettem már az egész kis mozzanatot, ám a napokban egy újabb pocsék éjszaka után, ahogyan őrölt az örömtelen napi rutin, egyszerre bevillant a kép. Hirtelen megértettem őt, és a szívem szinte belefacsarodott az erős vágyakozásba. Szeretném már én is megtalálni azt a fotelt, amibe beleülve átélhetnék végre egy felhőtlenül felszabadult pillanatot!
Nyugat-Balaton hetilap, 2005