Már kezdtem elfelejteni, de a legutóbb látott műsor hatására újra eszembe jutott, hogy miért nem néztem tv-t mostanában.
Azt hiszem, tudtam volna teljes életet élni anélkül is, hogy tudnám, vannak felnőtt nők a világon – Amerikában, hol máshol? – akiknek az okoz örömet, hogy az élő kisgyermekre szinte a megszólalásig hasonlító babákat tologatnak az utcán babakocsiban, illetve azokkal játszanak. Azt nem sikerült eldöntenem, hogy aki ezt az egész őrületet elindította, maga is terhelt-e vagy egyszerűen csak jó üzleti érzéke van. Talán mindkettő.
Afelől azonban szemernyi kétségem sincs, hogy a vásárlói egytől egyig nem normálisak. Egyikőjüket a tökéletesség utáni vágy motiválta: egy „gyerek”, aki nem pisil be, nem sír. Nem kell vele semmi mást csinálni, csak szépen felöltöztetni. Másikuk, egy nagymama, a külföldön élő unokájának a csecsemőkori mását készíttette el és vitte haza. A babát megmutatta webkamerán keresztül az unokájának meg a lányának is. Azt mondta, szerinte nincs ebben semmi kivetnivaló vagy furcsa. Nem árt ezzel senkinek, s legalább ezer felnőtt nő van hozzá hasonló, akinek egy ilyen élettelen baba lapul a babakocsijában. Némelyek közülük összejárnak beszélgetni és élettelen babát tologatni…
Egy főiskolás haverom megállapítása jutott erről eszembe, akit hajtott a kötelesség, és buliból ment reggel filozófia órára. Egyetlen mondatot írt a füzetébe, mielőtt a padra bólintott volna: „Amerika beteg…”
RTV-tipp, 2009