Izgalmas, felkavaró és rendkívül tanulságos időutazásra invitál a Ludwig Múzeum Válságjelek című fotókiállítása. A mostanában ismét oly sokat emlegetett gazdasági világválság idején készült képekkel visszaidéz egy letűnt korszakot, amiről azt gondoltuk, már nem lesz aktuális soha.
Teljes csőd minden téren, éhezés, öngyilkosságok, sötét kilátástalanság, reménynélküliség, nyomor – ez jut eszünkbe az 1930-as évek elejének említése kapcsán. A különböző országból származó, ismert vagy éppen kevésbé ismert fotográfusok kiállított munkái azonban kissé más képet mutatnak a válság elesettjeiről. A kiállítás legmélyebb félelmeinkkel szembesít, az abszolút kiszolgáltatottakat mutatja meg, de mégis azt sugallja, van remény.
Három csoport munkáját mutatja be a Szociofotó Magyarországon elnevezésű rész: a Balogh Edgár vezette Sarló mozgalom, a Kassák Lajos irányításával működő Munka-kör és a népi mozgalomhoz kötődő, Ortutay Gyula nevéhez fűződő Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjainak alkotásait. A Sarló mozgalomhoz tartozó Blüh Irén, a Kassák körében alkotó Haár Ferenc és Lengyel Lajos, a szegediek közül pedig Kárász Judit képeit nézhetjük meg Langer Klára, Sugár Kata, Gönci Sándor és Kálmán Kata művei mellett. A különböző csoporthoz tartozó fotográfusokat az köti össze, hogy mindannyian a társadalmi igazságtalanság ellen harcoltak képeikkel. A fotókon a vidéki élet köszön vissza, hajléktalanok és munkanélküliek, kubikusok és éhes tekintetű gyerekek bukkannak fel. A portrék kegyetlen őszinteséggel, kendőzetlenül mutatják az arc részleteit, a mély barázdákat, az elkeseredettséget. Különösen megkapó és elgondolkoztató, hogy ezekből az emberekből mégis valamiféle méltóság árad. Összeszorított foggal, de felemelt fejjel viselik és élik szegénységüket.
A Munkásfotográfia Hollandiában című rész alkotói szintén a társadalmi viszonyokat választották témául. Érdekes, hogy a legtöbb holland munkásfotográfus vagyonos vagy értelmiségi családból származott. Számukra a fotográfia valóban az osztályharc fegyveréül szolgált. Az alkotók között feltűnnek a magyar Besnyő Éva munkái is, aki Berlinben ismerkedett meg Mark Kolthoff-fal, s követte őt Hollandiába. Eva Besnyo később kulcsfigurája lett a holland szociofotónak.
Theo Frey svájci fotográfus sorozata a Svájc hegyei között élő szegény parasztcsaládok hétköznapjat mutatja be szinte aprólékos részletességgel. Az 1997-ben elhunyt Frey nem annyira ismert, mivel hatalmas életműve még nincs teljesen feldolgozva, s látásmódja is eltér a többi híres svájci fotósétól. Ő nem a drámai pillanatokat örökítette meg, sokkal inkább az élet hétköznapi momentumaira koncentrált. Minden különösebb pátosz nélkül mutat meg szobafalakat, kis házi szentélyeket, véletlenszerűen egymás mellé rakott konyhai eszközöket. Az otthonukon, az életkörülményeiken keresztül mutatja be az ott élő embereket, álmaikat, szenvedésüket.
Walker Evans dokumentum-fotói az amerikai vidék mindennapjaiba engednek betekintést. Evans 1935-36-ban, a válság után járta a déli államokat, hogy feltérképezze, milyen károkat okoztak az elmúlt évek nehézségei, s megmutassa, hogyan sarjad ki mégis a rozoga faházakból az élet. Országutak menti épületekről, temetőkről, dísztelen fatemplomokról készült képei azt sugallják, a megtört emberek minden nehézségük ellenére még mindig hisznek valamiben. A tárlaton helyet kaptak azok, a talán leghíresebb fotósorozatai is, amiket Alabama államban élő farmercsaládokról készített. A fotók egymás után sorjázva a válság tragédiáját rajzolják ki a szemünk előtt, de külön-külön nézve rájuk mégis egyfajta bennsőségességet sugároznak.
A szeptember 20-ig látogatható kiállításon megtekinthető Luis Bunuel Föld, kenyér nélkül című dokumentumfilmje is, melyben az akkori Spanyolország legelmaradottabb vidékét, a Las Hurdest mutatja be – a műfaji sajátosságoktól eltérően – helyenként igencsak a saját szájíze szerint.
Napló, 2009