A kezdetek kezdetén a Művészetek Völgye csupán néhány kapolcsi napra korlátozódott. Nem volt országos híre, még a környéken is csak kevesen tudták, hogy létezik. Emlékszem, akkoriban keresztülhajtottunk autóval Kapolcson, láttuk a mozgolódást, fogalmam sem volt róla, mi is ez pontosan, de már akkor is valamiféle büszkeséget éreztem. Ugyanezt a büszkeséget érzem ma is, amikor tíz napra belevetem magam ebbe az összművészeti csodába.
Ezekben a napokban a hat falu és környéke teljesen átváltozik még azok számára is, akik az év többi napján is erre járnak, itt élnek. A völgy két kapuján belépve egy másik világba ér az ember. Minden utca, minden talpalatnyi hely új csodákat rejt. Ezért is érdemes gyalog felfedezni a falvakat, mert a legváratlanabb pillanatban bukkanhatunk rá egy kiállításra, egy szoborra vagy egyszerűen csak jó megállni és beleveszni a táj szépségébe. Persze autósokra is szükség van, különben nem lehetne senkit lestoppolni, ha éppen nem jön csigabusz.
Itt mindenki ráér, kisimulnak az idegei. Ha valamit nem értünk, nem találunk, nemcsak a völgymunkásoktól, hanem bárkitől megkérdezhetjük, aki éppen szembejön velünk. Biztosak lehetünk benne, hogy nem fog szó nélkül elmenni mellettünk. Ez alatt az idő alatt idegen emberek ülnek le egy asztalhoz a kocsmákban és kávéházakban, ahelyett hogy dühösen kifordulnának, mert nincsen szabad asztal. A Völgyben nincsen politika, nincsenek problémák, különbségek, itt minden ember egyforma. Mert mindenkit a kultúra, a művészetek, a szépség szeretete hozott ide.
A templomi hangversenyekre ugyanolyan sokan kíváncsiak, mint a Krétakör Színház előadásaira vagy az ismert és kevésbé ismert írókkal, költőkkel, művészekkel való beszélgetésekre. Sajnos előfordul, hogy éppen ezért van olyan rendezvény, ahol a helyszűke miatt többen az ajtón kívül rekednek. Kedden például Tasnádi Nézőművészeti Főiskolájára nem fért be egy nagyobb csoport. Persze mindenki csalódott volt, végül valaki azt mondta, örülni kell ennek is. Hiszen ez azt jelenti, hogy igény van a szépre, a tartalmas kikapcsolódásra, és jó lenne, ha lennének még ilyen fesztiválok országszerte.
A Völgyben nemcsak a látogatók egyformák, hanem azok is, akik látnivalóval szolgálnak számukra. Mindenki számára találnak egy termet, egy buszvárót, egy talpalatnyi helyet, aki szeretné magát és az alkotásait megmutatni. Fontos dolognak tartom, hogy a mindenkibe a fogyatékkal élők is beletartoznak, több produkció is fűződik hozzájuk, és jó látni, hogy rájuk is sokan kíváncsiak. Megrázóan szép volt például a kapolcsi Szárítóban a Csend Színház Liliom előadása, csakúgy, mint A Zene Mindenkié Egyesület koncertje a monostorapáti katolikus templomban.
Ez a tíz nap egy olyan világ, amilyenben a többi 355 napon is élnünk kellene. A Művészetek Völgyének sikere reményt adhat számunkra, hogy a rendszerváltás után tizenhárom évvel végre túljutunk a holtponton. Megálljt tudunk parancsolni a hirtelen szabadsággal együtt beáramló igénytelenségnek. Talán már nem kell sokáig várnunk arra, hogy ne a kereskedelmi televíziókon sugárzott kommersz filmek, szenzációhajhász beszélgetős és hírműsorok vezessék a nézettségi listákat. Talán ismét lesz közönsége a színházaknak, értéke a mára elfeledett nagyszerű színészeknek, nem maradnak üres székek a komolyzenei hangversenyeken. Addig is itt van nekünk a Művészetek Völgye, élvezzük ki minden percét, hiszen a Völgy mindenkié.
Napló, 2005