Az elsők között láthatták a napokban a tapolcai nézők az Apám beájulna című filmet, amely Salinger Richárd azonos című bestsellere alapján készült. Az író a film körüli munkálatokból is kivette a részét, hiszen ő írta a forgatókönyvet Sas Tamás rendezővel közösen. A bemutató kapcsán Salinger Richárddal többek között arról beszélgettünk, kibírják-e a nők egymás társaságát és mire vágynak a mai tinédzserek.
– Miért a tizenéves korosztályt állítottad a regény középpontjába?
– Én még ifjúsági könyveken nőttem fel, mára azonban eltűnt ez a műfaj a hazai irodalmi palettáról. Amerikában ezt helyettesítendő megjelent az úgynevezett tinédzser műfaj, ami eltér az ifjúsági irodalomtól. Sokkal keményebb annál, és jobban reagál az élet dolgaira. Úgy gondoltam, erre nálunk is igény van, ugyanakkor így újszerűen léphettem be a hazai irodalmi életbe, és a téma kapcsán bármiről beszélhettem. Ennél azonban jóval fontosabb, hogy a könyv megírásával az volt a célom, hogy rákényszerítsem a tinédzsereket az olvasásra. Írás közben egyébként nem a tinédzserség érdekelt elsősorban, hanem a két lány egymáshoz való viszonya és az, vajon létezik-e két nő között igazi, tiszta barátság.
– Miért érdekelt ez téged?
– Azért, mert az én életemre is kihat ez a kérdés. Vajon képes-e két nő igazi barátságban megmaradni egymás mellett? Ha nem, akkor a szerelem nem pusztán kiváltságos állapot, hanem szükségszerű kutatás is.
– Milyen véleményre jutottál?
– Szerintem a nők egyáltalán nincsenek meg jól egymással. Tulajdonképpen a filmet is ebben a szellemben szerettem volna elkészíteni, de a rendező arra kért, szóljon ez a film a felnőtté válásról.
– Miben különbözik még a regény és a belőle készült mozi?
– Az Apám beájulna egy rettenetesen sok cselekménnyel átitatott könyv, ebből viszont nagyon kevés ábrázolható a filmvásznon. A regényből azért készítettem el a forgatókönyvet, mert úgy gondoltam, nagyon jó közönségfilm válhat belőle, erre pedig nagy szükség van ma Magyarországon. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy fájó búcsút kell vennem sok jelenettől. Voltak azonban olyan jelenetek is, amikről azt gondoltam, át tudom ültetni a képi világba, ez azonban mégsem sikerült.
– A forgatókönyvön együtt dolgoztatok Sas Tamással, a film rendezőjével. Mennyire különbözött az elképzelésetek, hogy ment a közös munka?
– Sas Tamás nagyon jóindulatú ember. Talán három vagy négy vitánk volt az eltelt egy év alatt, ez igazán elenyésző. Az a véleményem, hogy a film a rendezőé, de persze időnként belebeszéltem a munkájába. Igyekeztem ahhoz a meggyőződésemhez tartani magam, hogy a rendező szerkeszti a filmet, nekem ehhez már nincsen semmi közöm.
– Vannak, akiket megriaszt, ahogy a tinédzsereket ábrázolod. Valóban ilyenek a mai fiatalok?
– Az oroszok nem olyanok, mint Raszkolnyikov és az indiánok sem olyanok, mint Winnetou. Egyébként sok vád ért engem, csak azt nem értem, miért kellene nekem ismernem az összes tinédzsert? Én csak ezt a Szarka nevű lányt ismerem. Tudom, hogy a kamaszok félelmei és bátorsága milyen módon mosódik össze, és tudom azt is, hogy mindegyik vágyik a szerelemre. Nincs az a tinédzser lány, aki ne hozna meg bármilyen áldozatot a szerelméért. Ezt az áldozatot pedig annál könnyebben hozza meg, minél nagyobb képtelenségről van szó. Ebből a szempontból tinédzser alapú a történet, de hogy így beszélnek és ilyen vadak-e, azt nem tudom. Vannak ilyenek is biztosan.
– Amerikában nagy hagyománya van a könyvadaptációknak. Mi is ebbe az irányba tartunk, hiszen film készül az Állítsátok meg Terézanyuból vagy a Sorstalanságból is. Hozzájárul ez a folyamat a közönségfilmek megszületéséhez?
– A magyar filmipar megállíthatatlanul hajszolódik bele a közönségfilmek gyártásába. Maga a közönség is ezt várja tőle. Olyan filmeket kell készítenünk, amit feltételezésünk szerint az emberek látni szeretnének. Nem gyárthatunk filmet a nézőtérnek. Remélem, a Terézanyunak is nagy sikere lesz, egyébként meg tökéletesen mindegy, mit gondol erről a szakma a szó szakmai értelmében.
– Sas Tamás azt nyilatkozta valahol, hogy talán ezek a mostani és majdan megszülető közönségfilmek fognak megágyazni valami jobbnak és tartalmasabbnak. Egy közönségfilm nem lehet jó a maga műfajában?
– A magyarok rosszul gondolkoznak a kultúráról. Ez egyébként az elmúlt hatvan év kemény munkájának az eredménye, amikor csak két dolog létezett: a magas kultúra meg a kommersz. Szerintem pedig van műalkotás, ami ad valamit, és van, amelyik nem ad semmit. Én imádom például a Házibulit, de nem gondolom, hogy egy lapon lehetne említeni, mondjuk a Ponyvaregénnyel. Egészen más módon örvendeztet meg. Egy közönségfilmtől mindig azt várom, amit ígérnek. Az amerikai filmek ebben az értelemben soha nem akarnak többet. A végén mindig van valamilyen banális tanulság, amivel hazatérhetnek azok az emberek, akiknek erre szükségük van. Akinek meg nincs, az egyszerűen nem ül be ilyen filmre.
– Mik a további terveid? Miről fog szólni a következő regényed?
– Elsősorban újabb közönségfilmeken gondolkozom. Remélem, közben tudok majd időt szakítani rá, hogy megírjam azt a könyvet, ami már régóta foglalkoztat. Erről egyelőre csak annyit mondok, hogy bonyolult dramaturgiájú regény lesz, ami a szerelmet kutatja. A szerelem különböző aspektusaiból fogják kukkolni egymást a szereplők.
Napló, 2003