Vonzotta a művészi pálya, végül mégis inkább a jogra jelentkezett. A Népszabadság külpolitikai rovatánál dolgozott, innen került a Magyar Televízióhoz. Azóta törékeny kis alakja számtalanszor felbukkant a Közel-Keletről szóló haditudósítások filmkockáin, a Híradó és a Panoráma műsoraiban. Al Ghaoui Hesna édesapja szír származású, ezért többek között az a vágy terelte az újságíró pályára, hogy megmutassa, milyen az arab világ valójában.
– Neked két életed van? Egy normális itthon és egy számunkra sokszor elképzelhetetlen külföldön?
– Tényleg egy kicsit tudathasadásos állapot, mert teljesen más ember vagyok külföldön és más itthon. De ebben a munkában mégis az a legnehezebb, hogy kiszámíthatatlan. Ha meghívnak valahova, sose tudom biztosra ígérni, hogy elmegyek, csak annyit tudok mondani, valószínűleg ott leszek – de bármi közbejöhet. Mégis, szeretem, hogy az életem változatos, nehezen is bírom a monoton hétköznapokat.
– Hogyan lehet mindig ugrásra készen élni?
– Nem lehet mindenen aggodalmaskodni, kell egyfajta fatalizmus, hogy az ember el merjen indulni akkor is, ha az őrültségnek hangzik. Sosem tudom, mi vár rám. A Gázai-övezetben már vagy négyszer forgattam, de minden alkalom más volt.
– Hogyan tartod a kapcsolatot a családoddal, amikor kint vagy?
– Van, amikor térerőm sincs, máskor szkájpolni is tudunk. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha megérkeztem, adok életjelet magamról, de aztán ne idegeskedjenek akkor sem, ha nem hallanak rólam. A húgom egyébként a Nemzetközi Vöröskeresztnél dolgozik, most éppen Algériában van kiküldetésben. Van, hogy őt sem tudjuk elérni napokig, úgyhogy most jól visszakapom, milyen érzés az, amikor értem izgul a család. Sokáig biztosan ezért is nem volt stabil párkapcsolatom. Senkit nem akartam kitenni ennek. Aztán szerencsére találtam egy olyan társat, aki az első megpróbáltatásokat sikeresen átvészelte. Kolléga, egy rádiónál dolgozik, eredetileg veszprémi, Kara Ervinnek hívják. Ugyan nem újságíró, de ő is szakmabeli, és ezért tudja, hogy a médiában sosincs vége a munkaidőnek.
– Hogyan lehet a háború borzalmait feldolgozni?
– Az ember ösztönösen átkapcsol egy másfajta üzemmódra. Sokszor már fejben szerkesztek, ez biztosan segít abban, hogy ne éljek át nagyon egy borzalmas szituációt. Arra is figyelni kell, hogy az ember érezze, szagolja azt, amit lát, de ne vonódjon bele. Akkor tör mindez felszínre, amikor hazaérek. Olyan is volt már, hogy a témában néztem egy fikciós filmet, aminek a hatására feltörtek a valós élményeim és ez annyira felkavart, hogy két napig senkihez sem tudtam szólni.
– Itthon az emberekben sok előítélet él mindazzal szemben, ami idegen, ami nem magyar. Máshol is így van ez?
– Igen, sőt, Afrikában például sok az előítélet az európaiakkal szemben. Egyre több információnk van más kultúrákról, de a nagy információdömpingnek köszönhetően egyre közömbösebbek is vagyunk. Ha meghívnak valahova előadást tartani, egy találós kérdéssel szoktam kezdeni: Gázai-övezet harminc, Pakisztán ötven, Irak száz. Mit jelent ez? Ennyi embernek kell meghalnia egy merényletben ahhoz, hogy bekerüljön a hírekbe. De még ha be is mondjuk, az emberek félresöprik, mert nem látják a valós életeket, a tragédiákat, a családokat a számok mögött. Ez borzasztó, mert így nem érzik át a háborúk súlyát sem, miközben százezrek halnak meg értelmetlenül.
RTV-tipp, 2010