Úton címmel nemrégiben interjúkötet jelent meg Szerednyey Béla életéről. A színész harminc éve van a pályán, több népszerű tévéfilmben szerepelt, a Madách Színház oszlopos tagja, nem zárkózik el a bulvárlapok elől sem. Azt hihetnénk, sok mindent tudunk már róla. A könyvet olvasva kiderül, hogy idáig mégis szinte semmit.
Ez nem hagyományos életrajz, a kötetben Szerednyey Béla beszél mindarról, ami számára fontos, felelevenít emlékezetes élményeket. Életén keresztül betekinthetünk nemcsak a vitorlázás rejtelmeibe, de a színház izgalmas világába is. Saját elmondása szerint meztelenre vetkőzött, soha ilyen őszintén még nem beszélt sehol. A kötet megjelenése kapcsán a színész nyilatkozott lapunknak.
– Milyen érzés, amikor mindössze ötven évesen egy életutat összegző könyv jelenik meg az emberről? Gondolom még nem áll szándékában visszavonulni.
– Megkönnyebbülés ez a könyv. A pszichológiának is ez a módszere, beszélteti az embert önmagáról. Azt hiszem, én is kiírtam magamból azt a sok hordalékot, ami az évek alatt lerakódott bennem. Nagyon sokszor átolvastam, talán nincs benne egyetlen olyan mondat sem, amin rajtakapható lehetek, hogy amit elmesélek, az nem úgy volt.
– Ez egy kitárulkozó könyv. Nem tart attól, hogy valaki megpróbálja ezt kiforgatni?
– A színész a színpadon állandóan hazudik, hiszen nem a saját életét, hanem egy másik emberét játssza. Mi értelme lett volna, ha ezekre a kérdésekre nem adtam volna őszinte válaszokat? Ez a könyv egy szembenézés, egy kassza. Megnézem, most hol tartok. Ezért is kapta a könyv azt a címet, hogy Úton. Aki elolvassa a könyvet, az meg fogja érteni, miért van az, hogy én mindig az úton érzem jól magam.
– Merre visz most ez az út?
– Nem tudom. Ha tudnám előre, minden egyszerűbb lenne. Remélem, ahogy eddig vitt, úgy visz tovább is.
– Az úgy jó?
– Nem akarok semmiképpen ennél gyorsabban menni. Rengeteg veszélye van egy gyors emelkedésnek. Az én pályámat egyenletes emelkedés jellemzi és én ezzel elégedett vagyok. Ebből merítem azt a biztonságot és nyugalmat, amit velem kapcsolatban mindig emlegetnek.
– Mi az, amire még vágyik?
– Úgy vagyok ezzel, ahogyan az anekdota szerint az angol királynő, akit megkérdeztek, hogy zavarná-e, ha rágyújtanának a társaságában. Erre a királynő így felelt: – Nem tudom, ez még velem nem fordult elő. Nem tudom, hogy szeretném-e azt, amire ma vágyom. Majd meglátom, ha esetleg megadja az élet, azt, ami ma még hiányzik. Akkor majd megmondom, hogy szeretem-e vagy sem.
Napló, 2010