A tapolcai Assisi Szent Ferenc Állatmenhely felé tartva próbáltam felidézni ilyen irányú film- és olvasmányélményeimet, s azok tükrében a legrosszabbra is fel voltam készülve. Hogy oldjam a bennem támadt szorongást, arra kértem kísérőmet, dr. Varga Ottó állatorvost, beszéljen a menhely mindennapjairól.
Így aztán megtudtam, hogy a kilencvenes évek közepén német, osztrák és magyar állatvédők létrehozták az Assisi Szent Ferenc Alapítványt, majd a Tapolcán és környékén kóborló sok kutyát látva rá egy évre a menhelyet is. Ennek felépítéséhez Tapolca-Sebronban fogtak hozzá, ám a munka anyagiak hiányában megtorpant, és csak 2000-ben kapott igazán erőre, miután a Németországból hazánkba települt Ulrike Vollner átvette a telep vezetését.
Ekkor szinte végszóra megérkeztünk és feszültségem is egy csapásra megszűnt. Az állatok, látva az ismerős autót, lélekszakadva rohantak a kapu felé, farkukat veszettül csóválva a bőrükből is majdnem kibújtak örömükben. Elindultunk befelé és dr. Varga Ottó tovább mesélt. Elmondta, hogy a kezdetektől részt vesz a menhely életében, ő látja el a kutyák egészségügyi felügyeletét, de a menhely valódi lelke és motorja Ulrike, akivel sajnos most nem volt alkalmam találkozni. Tapolcán és környékén a gyepmesteri feladatokat is ellátják, ebből származik az egyetlen biztos bevételük. Ezen kívül főleg németországi, svájci adományokból tartják fenn magukat. Az idén többen az alapítványnak ajánlották fel adójuk egy százalékát, de az ebből befolyt ötvenezer forint csak csepp a kiadások tengerében, hiszen a havi költségek csaknem félmillió forintra rúgnak. A szűkös anyagiak miatt a menhely léte teljesen bizonytalan, ezért minden adományt és segítséget szívesen fogadnak.
Mindezeket hallva még jobban elámultam, hiszen ez az állatokon és az elhelyezés körülményein egyáltalán nem látszik. Mindez főleg Ulrikének és segítőjének, Mártinak köszönhető, ők gondozzák, etetik a kutyákat. A befogott állatokat két hétig karanténban tartják, közben megkapják a szükséges védőoltásokat. Egyébként a telep több mint száz lakója kettesével-hármasával kerül elhelyezésre a tágas és tiszta kennelekben. Itt minden állatnak neve van, mindegyikről kartont vezetnek. A vemhes vagy a beteg kutyákat külön helyezik el, van műtő, melegedő és fürdető helység is. Eltérően a többi menhelytől, a Tapolcán elhelyezett állatokat csak abban az esetben altatják el, ha gyógyíthatatlan betegek vagy a környezetükre veszélyesek. Az állatmenhely lakóit kivétel nélkül ivartalanítják, mivel így elkerülhető, hogy újra elcsavarogjanak és visszakerüljenek a telepre. A menhelyről hetente két-három kutyát fogadnak örökbe, főleg a fiatal és kistestű kutyáknak van jó esélyük arra, hogy új családba kerüljenek.
Ezt hallva elmosolyodtam, úgy látszik én a szabályt erősítő kivétel lehetek, hiszen szemügyre véve a kutyákat, kivétel nélkül a nagyobb testűekért dobbant meg a szívem egy pillanatra. Elbúcsúzva az állatoktól az járt a fejemben, Hubát, a gyönyörű, fehér kuvaszt szívesen magammal vittem volna. Csak azért nem játszottam el komolyabban az örökbefogadás gondolatával, mert felrémlett előttem piciny garzonlakásunk képe, és eszembe jutottak dr. Varga Ottó szavai. Elmesélte ugyanis, hogy Ulrike szigorúan figyelemmel követi a menhelyről kikerülő kutyák sorsát, nem adja oda őket bárkinek. Az örökbefogadást megelőzően meggyőződik róla, hogy az állat valóban megfelelő helyre kerül-e, sőt, arra is volt már példa, hogy egy kiadott állatott visszavitt az állatmenhelyre.
Napló, 2003