A remény emberének vallja magát. De vajon miért? Mit gondol a kialakult társadalmi helyzetről? Miért tartja fontosnak önmagunk megismerését? Minderről Kornis Mihály íróval beszélgettünk.
– A Vigasztalások könyve megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend az olvasók között. Miért találhatott ekkora visszhangra?
– Nagyon sok levelet kapok a mai napig is, sokan megállítottak az utcán és a legtöbben azt mondták nekem: „Maga azt írta, amit én gondolok!”. Az emberek egy része tehát úgy éli meg, mintha semmi újat nem olvasott volna. Lehetséges, hogy tényleg sikerült megírnom azt, amit az emberek gondolnak, de valószínűbb, hogy sikerült összefüggésbe helyeznem olyan kérdéseket, amelyeknek köszönhetően a problémák egymással való kapcsolata megvilágosodik bennük. Sokat töprengek azon, ami történt, s történik velem. Jártam önismereti kurzusokra is, mert foglalkoztam azzal, hogy megismerjem magam. Akit megtanítanak arra, hogy önmagával képes legyen dialógusba kerülni, az, mikor megöregszik, el tudja magyarázni más embereknek, hogy életünk alapvető kérdéseit hogyan lehet megközelíteni.
– Lassan egy évtized telt el ebből az évezredből, talán most már lehet rálátásunk. Hogyan változott meg az értékrendünk ez alatt az idő alatt?
– Ennek nagyon messzire vezető okai vannak, amibe nem mennék most bele. Egy korszakhatáron vagyunk. A 20. század nagy eszméi, a bolsevizmus és a nácizmus csúfos véget értek. A tőke sem működik megbízhatóan, ahogyan azt a mostani gazdasági válság is mutatja. Igazság szerint nincsen meg az az újdonság, ami az embereket reménységgel tölthetné el. A tőkének az a legnagyobb problémája, hogy a korlátlan fejlődés elve meg fog bukni, vissza kell fejleszteni bizonyos iparágakat és fogalmuk sincs, hogy hogyan lehetne pénzt termelni úgy, hogy bizonyos nagy hasznot hozó iparágakat becsuknak. Ezt a kérdést nem tudja megoldani a világ, ezért most nagy a tanácstalanság. Mindent meg kell tennünk azért, hogy elkerüljük az újabb világkatasztrófát. Ilyenkor szokott ugyanis világháború lenni.
– Ön mindentől függetlenül azért reménykedik?
– Igen, így van. Én a remény embere vagyok, mégpedig azért, hogy reményt teremtsek. A remény ugyanis olyasvalami, ami csak akkor születik, ha valaki hisz benne. A magyarok a panaszkultúrájukról híresek. Mély oka van ennek, én egyébként ezért a magyar embert nem ítélem el. Itthon sem rosszabbak az emberek, mint mondjuk Angliában vagy Ausztráliában, csak sokkal rosszabb a múltjuk meg a lehetőségeik. Nálunk katasztrófa katasztrófát követett, tehát az emberek sírni tanultak meg és gyászolni. Egyfelől intoleráns, erőszakos, mindenáron túlélésre és a másik letaposására berendezkedett a közmorál, de másfelől viszont őszinte. Ez nagyon ritka.
– Mit vár 2010-től? Vajon még rosszabb lesz vagy elindulunk végre felfelé?
– Én reménykedem, de azért teszem ezt, mert tudom, hogy sokkal jobb pozitív beállítottsággal fogadni a nehézségeket. Azé lesz a holnap, aki mer hinni magában és a tisztességében, a tisztánlátásában és következetesen szolidáris. A magyar társadalomból a szolidaritás hiányzik a legvégzetesebben.
– S mit tervez íróként?
– Miután az elmúlt hat évben nyolc könyvet írtam, most egy nagy lélegzetvételű szépirodalmi műbe fogok bele. Szeretnék egy nagyon hosszú, nagyon szép könyvet írni. Barátságról, szerelemről és a létezés élményeiről.
Napló, 2009