Több évtizedes elméleti munkássága során megalkotott nézeteit van, aki elfogadja, van, aki cáfolja, de ha drámaelméletről van szó, dr. Bécsy Tamás neve megkerülhetetlen. A József Attila-díjas irodalomtörténész, akinek nevéhez fűződik több száz elméleti írás mellett a Veszprémi Egyetem színháztudományi tanszékének létrehozása is, februártól nyugdíjba vonul. Ebből az alkalomból beszélgettünk a professzorral a hosszúra nyúlt tanulóévekről, a magyar nyelv szépségeiről, külföldi tapasztalatairól.
– Magyar-történelem szakon szerzett diplomát. Mindig is humán beállítottságú volt?
– Igen, egyértelműen. A gimnáziumban elég rossz tanuló voltam, csak az irodalom, a történelem és az idegen nyelvek érdekeltek igazán. Ezért iratkoztam be a szegedi egyetem bölcsész karára. Magyar-angol szakon kezdtem meg a tanulmányaimat, de rövid idő múlva a nyelvszak megszűnt, ezért választottam az angol helyett a történelmet.
– Már ezekben az években is a drámaelmélet érdekelte leginkább?
– Többé-kevésbé igen, de igazán az egyetemi évek végén fordult a figyelmem ebbe az irányba. Egy ötödéves egyetemista általában azt hiszi, hogy már mindent tud, de ez egyáltalán nem így van. Ha az ember jól akarja a pályáját felépíteni, akkor az egyetem után még jó pár évig tanulnia kell. Ennek is köszönhető, hogy viszonylag későn indult a szakmai pályám, negyvenéves korom tájékán kezdtem el behatóbban foglalkozni a drámaelmélettel.
– Mivel foglalkozott a közbeeső időben?
– Tanítottam és tanultam. Folyamatos olvasással és tanulással teltek az évek, bár az ember nem úgy kezd el drámaelméletet írni, hogy elolvassa a világ összes drámáját. Minden elmélet egy adott kor eszmetörténeti környezetében születik meg. Az 1974-ben megjelent első drámaelméleti könyvem a strukturalista irányzaton alapult.
– Hogyan terelődött a tanári pályáról a tudományos munka felé?
– Ez nem elhatározás kérdése volt. Egy elmélet nem egyszerre jön létre, hanem úgy alakul ki, mint egy cseppkő. Másrészt nem biztos, hogy az ember az első pillanatban beletalál a tízesbe.
– A pályája kezdetén megfogalmazott drámaelméleti elveket ma is ugyanúgy gondolja?
– Néhány éve készült egy felmérés, melyek azok a könyvek, amiket sokan keresnek a könyvtárakban, de nem lehet hozzájutni. Ezek közé tartozott az én első könyvem is, ezért aztán újra kiadták. Akkor lehetőségem nyílt arra, hogy átnézzem, kell-e valamit változtatnom a leírtakon, de erre voltaképpen nem volt szükség.
– Milyen változáson ment keresztül a színháztudomány az elmúlt néhány évtizedben?
– A színházelmélet elsősorban a második világháború után nőtt naggyá. Ettől kezdve jöttek létre azok az előadások, amelyek egyre inkább a színészek metakommunikációjára és a színpad nem verbális elemeire alapultak. Ez bontakoztatta ki azt a színházelméletet, ami a videofelvétel megjelenésével kezdi pótolni azt a hiányosságát, hogy idáig nem tudtunk összehasonlítani egy tíz évvel ezelőtti színházi előadást egy maival. A videofelvételnek hihetetlen előnyei vannak a színháztudomány szemszögéből. Ma már azt sem tudjuk, hogyan játszottak a harmincas években, nemhogy a romantikában. A ma felvett darabokat azonban akár száz év múlva is meg lehet majd nézni.
– Többször is járt külföldön. Mik a tapasztalatai, mennyire ismertek a mi drámáink más országokban?
– Jóformán Molnár Ferenc az egyetlen szerző, aki valahogy átjutott a világ színpadjaira. Ennek a fordítás problematikussága lehet az oka, na nem azért, mintha a magyar irodalom nyelvileg annyira különleges lenne. Minden nyelvben vannak olyan kifejezések, amiket nem lehet lefordítani. A nyelvújítás során eltűntek nyelvünkből azok a nyelvtani alakzatok, amik a beszédet pontossá tették. Egyébként is illik a magyar gondolkozásmódhoz az érzelemből fakadó gondolkozás és a metaforákban való fogalmazás. Értjük, értjük, de mégsem pontos. Másrészt be kell látnunk, hogy olyan nagyon magas színvonalú drámáink nincsenek.
– Február elsejétől nyugdíjba vonul. Nyugodt szívvel teszi?
– Nézze, ha valaki létrehoz egy tanszéket, és annak az irányítását másvalaki átveszi, az szükségszerű változást eredményez. Én az elmúlt tíz évben létrehoztam valami maradandót. Ezt már tönkretenni semmiképpen nem lehet, de ennek a veszélye szerencsére nem is fenyeget.
– Elméleti munkásságával szemben sokan ma is fenntartással viseltetnek. Ön szerint mi ennek az oka?
– Az én elgondolásom az, hogy a dráma lényege a viszonyváltozás, vagy a drámán belüli élet olyatén bemutatása, hogy a viszonyoknak változnia kellene, de nem változik. Sok nyílt vagy kevésbé nyílt bírálat és elhallgatás ért engem ezért az elméletért a pályám kezdetén. Sokan még ma is kételkedve fogadják. Másrészt pedig úgy gondolják, ha mindez ilyen egyszerű, miért a Bécsy Tamás találta fel, miért nem ők?
Napló, 2004