Egy finn-magyar csereprogram keretében érkezett egyhetes viszont látogatásra Magyarországra a Jutarinki Táncegyüttes néhány tagja. Ittlétük alatt közös műsort adtak a Kinizsi Táncegyüttessel a tapolcai Városi Művelődési Központban. A fellépést követően arról beszélgettünk az együttes vezetőjével, Merja Leinonennel, hogyan kerültek kapcsolatba Magyarországgal, és hogy a közös ősi gyökerek ellenére miben különbözik a finnek néptánca a magyarokétól.
Tavaly tavasszal egy Veszprém megyei fiatalokból álló csapat tett látogatást Lappföldön, hogy megismerkedjenek az északi élet sajátosságaival, a természeti viszonyokkal, a finn emberek mindennapjaival. Most a finnekre került a sor, hogy viszonozzák a látogatást. Szeretnének megismerkedni a Balaton környékével, Magyarországgal, és nem utolsó sorban szorosabbra kívánják fűzni a finn és a magyar nép közötti baráti szálakat.
Merja Leinonen végzettségét tekintve tanár, emellett tánctanítással foglalkozik. Tizenkét évvel ezelőtt költözött Dél-Finnországból az Északi sarkkörtől 130 kilométerrel még északabbra fekvő Sodankylä városába. Ekkor vette át a Jutarinki Táncegyüttes irányítását, amely ugyan már 1979-től fogva működött, de akkoriban mindössze hat tagot számlált. Munkájának eredményességét többek között az is bizonyítja, hogy az elmúlt évek alatt a táncegyüttes létszáma százötven főre duzzadt. A Sodankylä környékén élő emberek főleg rénszarvastenyésztésből és az idegenforgalomból élnek. A Jutarinki elnevezés is ezzel kapcsolatos, a név a rénszarvas pásztorkodásból ered. Merja Leinonen elmondta, hogy ők jelen pillanatban éjtelen éjben élnek, vagyis náluk most folyamatosan nappali világosság van. Mikor elindultak otthonról, Lappföldön 8ºC-ot mértek, ebből csöppentek bele a magyarországi kánikulába. Ezzel kapcsolatban viccesen csak annyit mondott, hogy így legalább otthon érzik magukat, hiszen a repülőgépről leszállva rögtön szaunában találták magukat, ami náluk igen kedvelt elfoglaltság.
Merja számára a tánc életforma. Többek között azért tartja nagyon fontosnak, mert ennek révén sok élményt nyújthat a fiataloknak, akik a táncon keresztül közösségi életet élnek, külföldi kapcsolatokra tehetnek szert, ugyanakkor megismerhetik a gyökereiket, kifejleszthetik identitásukat. Tulajdonképpen a tánc is egyfajta anyanyelv. Merja azt is fontosnak tartja, hogy ezek a fiatalok a néptánc segítségével megtanulnak figyelni a másikra. Ennek az érzésnek a megtapasztalására különösen szükség van egy olyan gyéren lakott vidéken, mint amilyen az övék, hiszen egy Magyarországnyi területen csupán kétszázezren élnek.
A Jutarinki Táncegyüttes rendszeres résztvevője a hazai fesztiváloknak, felléptek már Franciaországban, Izlandon, de többször jártak Magyarországon is. Merja nemcsak hogy ismeri a magyar néptáncokat, de el is sajátított közülük néhányat. Elmondta, hogy több olyan finn együttes van, amelyik magyar néptáncokat ad elő, így szeretnék a két nép közötti rokonságot és barátságot kifejezni. Ezzel kapcsolatban Merja megjegyezte, hogy a magyar néptánc dinamikusabb a finnekénél, nálunk a férfi táncosok attraktívabbak, dominánsabbak. A finn sokkal inkább páros tánc, többnyire egy történetet mesél el. A párok egyenrangúak, a harmonikus együttmozgásra törekednek. Finnország nagy és sokszínű ország, a történelmi és földrajzi adottságokból adódóan a finn nép táncára nagy hatással volt például az orosz vagy a svéd udvari tánc. Itt nem különül el olyan élesen a néptánc a többitől, gyakran megjelennek benne azoknak a táncoknak a motívumai is, amiket az emberek a különböző szórakozóhelyeken lejtenek el.
Merja Leikonen munkáját elismerik hazájában. Egy nagy múltú, országos szervezet az idén először adta ki az év koreográfusa díjat, amit elsőként Merjának ítéltek oda a Jutarinki Táncegyüttesben végzett munkájáért. Ő ezzel kapcsolatban szerényen ennyit mondott: – Én egyszerűen csak táncolni tanítom a fiatalokat, egy életformát mutatok meg nekik.
Napló, 2004