Kendeh Gusztáv évtizedek óta kötődik a tapolcai zeneoktatáshoz, s immáron húsz éve áll a Járdányi Pál Zeneiskola élén. Igazgatósága idején költözött az intézmény önálló épületbe és lett az évek folyamán több zenei rendezvény otthona. Az iskolában folyó oktatás színvonalának pedig mi sem lehet ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy a növendékek létszáma évek óta 400 fő körüli. Kendeh Gusztáv pedagógiai munkásságát nemrégiben az Oktatási Minisztérium is elismerte, és a pedagógust Németh László-díjjal tüntette ki.
-Pályája kezdetén egy percig sem kacérkodott a gondolattal, hogy inkább fuvolaművész legyen, mintsem pedagógus?
– Aki komolyan foglalkozik a zenéléssel, abban a szereplési vágy alapvetően benne van. Ám mivel én meglehetősen későn, 13-14 éves koromban kezdtem zeneiskolába járni, soha nem dédelgettem magamban művészi ambíciókat. Kezdetektől fogva a tanári pályára készültem, amihez további ösztönzést kaptam azoktól a nagyszerű pedagógusoktól, akikkel a tanulmányaim során találkoztam. Véleményem szerint a zenetanárság művészetnek és tanításnak valamiféle speciális elegye. A példamutatás ebben a szakmában nem elég, alázatra van szükség a tanítással szemben. A zenetanárnak abban áll a felelőssége, hogy munkája nyomán minél többen befogadják a komolyzenét. A zeneiskolában a tanárok szinte valószínűtlenül közeli kapcsolatba kerülnek növendékükkel, és ez olyan lehetőség, amit ki kell használni – s tudni kell jól kihasználni. Egy-egy gyerekkel hetente kétszer fél órát foglalkozik a tanára, ami hatalmas lehetőség a gyerek személyiségének a jó irányba való alakítására. Azok a pedagógusok, akik ezt nem használják ki, bűnt követnek el a növendékeikkel szemben.
– Keszthelyen él, de a munkája már évtizedek óta naponta Tapolcára szólítja. Soha nem érezte a hátrányát ennek a „kétlakiságnak”?
– Nem, sőt mindez pozitívan hatott a munkámra. A Tapolcára való bejárás rendszerességet alakított ki az életemben, utazás közben pedig át tudtam gondolni a teendőimet. A tapolcai zeneiskola vezetése olyan izgalmas feladatot jelentett számomra, amiért soha nem éreztem tehernek az ingázást.
– Aki egy kicsit is betekintést nyer az intézmény életébe, annak azonnal feltűnik, hogy a pedagógusok szinte példátlanul jó légkörben dolgoznak együtt. Igazgatóként tudatosan törekedett ennek a kialakítására?
– Pályám kezdetén, a keszthelyi zeneiskolában rengeteg problémát okoztak a kollégák közötti esetleges feszültségek. Ezért igazgatóként tudatosan odafigyeltem arra, hogy az iskolában mindenki pontosan tudja és érezze a helyét, a szerepét. Nálunk nincsenek tabutémák, a felmerülő problémákat mindig megbeszéljük. Ezen kívül, bár a kollégáim mind önálló egyéniségek, de jó természetük révén soha nem keresték a konfliktusokat. A tantestület szakmailag jól felkészült, és a jó légkörben eredményesen tud mindenki együtt dolgozni.
– Mit jelent Önnek a Németh László-díj?
– Nagy megtiszteltetés és rendkívüli ajándék számomra, de úgy vélem, az érdem nem csak engem illet. Azért is kaphattam meg ezt az elismerést, mert remek csapat állt mellettem és jó az iskola kisugárzása. Ugyanakkor azt gondolom, amikor az ember megkap egy ilyen díjat, az egyfajta jelzés is számára, hogy ideje átadnia a helyét a következő nemzedéknek. 2006 nyaráig szól a vezetői megbízatásom, ezért az elkövetkezendő időszakban fontos feladatomnak tekintem, hogy az intézmény zökkenőmentesen felkészüljön a majdani vezetőváltásra. Úgy vélem, ha az ember nyugdíj közelébe kerül, kell, hogy legyen benne annyi kollegialitás, hogy átadja a helyét. Ez nem jelent semmilyen megcsömörlést, egyszerűen ez az élet rendje.
– Kit látna szívesen utódjaként?
– Annak örülnék, ha valaki a tantestületből lépne a helyembe, hiszen az a személy az iskola húsz éves hagyományait hordozná magában a saját egyéniségével fűszerezve. De ha kívülről jön valaki, arra is nyitottnak kell lenni. A legfontosabbak azonban mindig a gyerekek. Rájuk kell odafigyelni, és arra, hogy amit átadunk nekik, az hiteles és értékes legyen.
Napló, 2005