Tizennégy éve vett részt először Baranyay László nyári mesterkurzusán. Bogányi Gergely azóta nagy sikerű zongoraművészként bejárta a világot, idén tavasszal pedig Kossuth-díjat kapott.
Mégis gondolkodás nélkül igent mondott a felkérésre, és a többi régi növendékhez hasonlóan részt vett a tapolcai Járdányi Pál Zeneiskola tizenötödik nyári mesterkurzusának nyitó hangversenyén. Ennek apropóján beszélgettünk helyi kötődéseiről, a zenével kapcsolatos hitvallásáról és arról, milyen érzés harminc évesen Kossuth-díjas zongoraművésznek lenni.
– Kisgyerek kora óta zongorázik. Mindig zenei pályára készült?
– Soha, egyetlen percre sem merült fel bennem, hogy ne ezzel foglalkozzam. Mióta az eszemet tudom, természetes volt, hogy zongorázom.
– Hogyan került kapcsolatba Tapolcával?
– Annak idején Baranyay László tanítványaként jelentkeztem a nyári kurzusra. Ez a döntésem akkoriban egy volt azok közül, amiről nem lehetett tudni, hogyan fog elsülni. Aztán mégis életem egyik legnagyobb élménye lett belőle. Attól kezdve a kurzus és a város beépült az életembe, mint egy biztos nyári pont, ahol jó lenni.
– Sokfelé jár a világban, mindig úton van. Nem hiányzik az életéből az állandóság?
– Tudomásul vettem, hogy zongoraművésznek lenni egyfajta életstílus. A zenélés az első számú kötelezettség, amihez képest csak másodlagos, hogy jól érzem-e magam ott, ahol vagyok. A muzsikálásnak, ennek a szent ügynek vagyok én a jó értelemben vett rabszolgája, ami egyszerre szabadságot és szigort is jelent. Szabad vagyok, de a szabadságomat csak egy dologra fordíthatom.
– Mennyi munkával jár mindez?
– A zongorázás számomra élethivatás. Sokkal inkább hasonlít a papi hivatáshoz, mint például egy cégvezetői pozícióhoz. Éppen ezért én egész valómmal a zenében élek, vagy ha úgy tetszik, a zene él bennem. Mivel a dallam állandóan ott jár a fejemben, én tulajdonképpen mindig gyakorolok, ehhez képest szinte másodlagos, hogy mennyi időt szánok a manuális tevékenységre.
– Mennyiben különbözik egymástól egy fellépés a tapolcai zeneiskolában, és a Carnegie Hallban?
– A zenei mondanivaló szempontjából nem számít, hol lépek fel, és morális alapelvem, hogy mindenhol megbecsüljem a közönséget. A külső körülmények azonban rám is hatással vannak, de szerintem ezeknek hatniuk is kell. A Carnegie Hallban lenyűgöző volt az akusztika, a pillanat varázsa hihetetlen módon inspirált.
– Mi a fontosabb a zene vagy hogy megmutassa önmagát?
– El kell találni azt a szűk ösvényt, hogy jó értelemben tudjon szerény maradni az ember és jó értelemben legyen büszke a teljesítményére. Egy Chopin Polonézt nem lehet teszefoszán előadni. Ehhez kiállás kell, de nagyképűség nélkül.
– Fiatalon kapta a Kossuth-díjat, amit mások pályájuk végén szoktak kiérdemelni. Mire vágyik még?
– Örülök, ha a legnagyobb díjat fiatalok is megkapják, amennyiben érdemesek rá. A fiatal balett-táncos, Aleszja Popova is megérdemelte a díjat. Mindenesetre inspirálóbb ebben a korban Kossuth-díjat kapni, mint hetvenöt évesen. Én arra törekszem, hogy utólag is kiérdemeljem ezt az elismerést. Ha valaha is azt fogom érezni, hogy már nem elég erős bennem a zenei közlésvágy, akkor abba fogom hagyni a zongorázást. Ám érzek magamban annyi erőt és mondanivalót, hogy a visszavonuláson még ne kelljen gondolkoznom.
Nyugat-Balaton hetilap, 2004
