Török-Illyés Orsolya és férje, Hajdu Szabolcs már az ötödik közös filmjüket készítették, ezzel el is hozták az idei Filmszemle fődíját. Persze nem az extrém, filmbeli nőt vártam, mégis alig ismertem meg azt a boldogságtól sugárzó, vidám kismamát, aki belépett a kávézó ajtaján. Török-Illyés Orsolyával a Biblioteque Pascalról beszélgettünk, és arról is mesélt, hogyan ismerkedtek meg a férjével, mennyi mindent tettek meg a kapcsolatukért.
– Túl a Filmszemlén és a Berlinarén, milyen a visszhangja a Biblioteque Pascalnak?
– Mindig csodálkozom, hogy az emberek elvárják tőlünk, hogy kiöltözzünk és reprezentáljunk, a bemutatón, amikor ez számunkra a legintimebb pillanat a filmkészítés során. Ilyenkor legszívesebben a háttérből figyelnénk a nézők reakcióit. Sosem lehet előre kiszámítani, hogy milyen lesz a fogadtatás. Ez a film próbára teszi a nézőt, egy kemény utazásra viszi. Nagyon örültünk, hogy jól fogadták itthon is, külföldön is.
– Negatív vélemény nem is akadt?
– De, persze, az mindig van. Az biztos, hogy ha valaki elvárásokkal ül be a moziba, ha valamit akar látni, az biztosan csalódni fog. Tisztán és nyitottan kell ezt a filmet nézni.
– Hogy fogadták a filmet Berlinben? Van-e valami különbség az ottani és a hazai nézők reakciója között?
– Itthon nagyobb a jelentősége, annak hogy a nő erdélyi magyar. Ott inkább az érdekes, hogy valaki Keletről elindult Nyugatra. Az viszont mindkét esetben igaz, hogy amit ezzel a filmmel mondani akartunk, azt meg is értik belőle az emberek.
– A kislányotok is szerepel a filmben. Tudatos döntés volt, hogy belevonjátok a munkátokba?
– Természetes folyamat volt. Amikor Szabolcs elkezdte írni a forgatókönyvet, már akkor szerepelt benne egy kislány, pedig akkor még terhes sem voltam. A filmkészítés aztán addig tolódott, amíg Lujza belenőtt ebbe a szerepbe. Így már egyértelmű volt, hogy vele fogjuk csinálni, mert őt ismerjük legjobban, ő az, aki leginkább hasonlít rám és könnyebb volt vele kommunikálni, mint egy idegen gyerekkel.
– Hogyan ismerkedtetek meg Szabolccsal?
– Marosvásárhelyen találkoztunk, ahol színészkedtem akkoriban. Én húsz éves voltam, Szabolcs huszonöt.
– Nagyon fiatalon kezdődött. Rögtön tudtátok, hogy ez egy életre szól?
– Igen, de mégis, sosem lehetsz benne biztos. Ez tartja életben a dolgot. Sokáig nagyon messze éltünk egymástól, de úgy fogtuk fel, hogy nincs távolság. Mi együtt vagyunk és kész.
– Hogyan lehetett ezt a kapcsolatot életben tartani?
– Volt, hogy reggel hatkor kiálltam stoppolni Sepsiszentgyörgyön, hogy estére Budapesten legyek. Volt, hogy négy-öt órát ültem egy telefonfülke mellett az utcán, vártam, hogy hazamenjen és hívjon, mert nem tudtam, mikor ér haza. Akkor még nem volt mobiltelefon. Mindketten, minden energiánkkal ezen a kapcsolatunk munkálkodtunk. Ott is hagytuk mindketten a főiskolát emiatt. Én befejeztem később, de nem tudom, hol porosodik a diplomám. Fogalmam sincs.
– Hogyan befolyásolta a karrieredet a kislányotok születése, illetve az, hogy most már a második gyermeketeket várod?
– Talán nekem azért könnyű, mert én sosem éltem meg úgy, hogy nekem van egy karrierem, amit ápolgatni kell. Az, hogy én színészként dolgozom, azért van, mert ez az életem, ebben tudom magam kifejezni.
– Mondják, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő. Vagy a nő van előtérben és a férje támogatja. Nálatok ki ösztönöz kit?
– Rám nem lehet mondani, hogy a háttérbe lennék szorítva. Mi kölcsönösen inspiráljuk egymást. Szabolcs nagyon nagy hatással tud lenni az emberre, erre csak reagálni lehet.
RTV-tipp, 2010