Talán furcsán hangzik ez egy egykori vívó szájából, de én tulajdonképpen szinte egész eddigi életemben utáltam sportolni. A vívást mindig is egyfajta szellemi tevékenységként tartottam számon, aminek egy kellemetlen velejárója volt csak a rendszeres testmozgás.
Az iskolai testnevelésórák színvonalát mindenki ismeri, úgyhogy ebbe inkább bele sem kezdek. Futni már akkor is utáltam, amikor még bírta a lábam. Az úszástudásom nagyjából annyira elég, hogy fennmaradjak a vízen. A bicajozást pedig csakis praktikus okokból űztem egy ideig.
A helyzet némileg változott, miután Finnországba költöztünk. A friss levegő, a természet közelsége és a finnek aktivitása engem is megihletett. Gyakrabban ültem bicajra, felfedeztem magamnak a Nordic Walkingot és a kettlebellt. De a férjem, számomra mániákusnak tűnő, edzőterembe járása továbbra is idegesített. A “mozgás öröme”, a fizikai megterhelés okozta endorfin túltengés elégedett eufóriájának érzése továbbra is ismeretlen maradt előttem.
Aztán megszületett a kisfiam
A stresszmentes, boldog életnek köszönhetően már előtte is volt rajtam néhány kiló plusz, de a szülés után a helyzet számomra végképp vállalhatatlanná vált. Nem híztam sokat, de a kényszerű mozgásszegény életmódnak köszönhetően volt rajtam vagy tíz kiló plusz, ami megkeserítette az életemet. Nem sírtam vissza a 65 kilós lányalakomat, de azért örültem volna, ha a mérleg nyelve megáll valahol a hetessel kezdődő tartományban.
A férjem soha egy megjegyzést nem tett – mondtam is neki, hogy ezzel nem segít! -, ő 93 kilósan is szépnek látott. De én azt vettem észre, hogy utálok a tükörbe nézni, utálok öltözködni és minden fényképen rémesnek látom magam. Szinte már semmi mást nem vettem észre magamon csak a rosszat, és ez negatívan hatott az önértékelésemre, a közérzetemre, az életminőségemre. A végén már azért is utáltam magam, mert utálom magam. Szerettem volna ebből az ördögi körből kitörni.
Így utólag visszagondolva nem tartott olyan rémesen hosszú ideig ez az időszak, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Öt hónapos volt a fiam, amikor először Magyarországra utaztunk, és végre jutott egy kis időm magamra. Vettem egy nagy levegőt és a Húgom példáján felbuzdulva megkerestem a személyi edzőjét, és életemben először bemerészkedtem egy edzőterembe.
Emlékszem, milyen slamposnak éreztem magam. Még mindig a kismama nadrágomat hordtam. Rettentően feszengtem a csupatükör teremben, és a tekintetemet mindig csak arra a testrészre fókuszáltam, amit éppen edzettünk, hogy megtanuljam a helyes mozdulatot.
Persze az első néhány alkalommal eddig ismeretlen erősségű fájdalmat éreztem olyan testtájakon, aminek addig a létezéséről sem tudtam. De meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyom. A fájdalommal ugyanis jött az elégedettség érzése is. A jól végzett munka öröme. A büszkeség, hogy minden egyes alkalommal sikerült legyőznöm önmagam, mindig egy picit tágítottam a határaimat, és tudtam, hogy közelebb és közelebb kerülök a célom eléréshez.
Hat hét otthonlét alatt nem tettünk csodát, de sikerült megszabadulnom öt kilótól. Két hét után már rám jött a régi farmerom, sokkal energikusabb lettem, és ami a legfontosabb, újra kezdtem megkedvelni a csajt a tükörben. Eltartott még egy darabig, amíg a finnországi életembe is sikerült az edzést beépítenem, de az otthonlétek ezentúl már mindig az edzőteremről is szóltak. Már nem morogtam többé, ha a férjem később ért haza az edzés miatt. Pontosan értettem, hogy mit jelent ez neki. És ő is támogatott abban, hogy hódolni tudjak az új szenvedélyemnek.
Három év elteltével már nem számítok kezdőnek, ez alatt az idő alatt a rendszeres testmozgás számtalan előnyét megtapasztaltam.
A második terhességem azonban új dimenziókat nyitott meg előttem
Mivel már tapasztalatból tudom, mennyire nehéz egy kisbaba mellett újra formába lendülni (abba most bele sem akarok gondolni, hogy egy kisbaba és egy négyéves mellett milyen), azt nagyon megfogadtam, hogy várandósan is edzeni fogok, ameddig csak bírom szuflával. Innen, a harmadik trimeszter kapujából visszanézve azt mondom, hogy ezt a fogadalmamat egyáltalán nem volt nehéz megtartani. Sőt!
Persze olvas az ember ezt-azt, hogy mennyire fontos a rendszeres testmozgás a várandósság alatt, hogy számtalan kedvező élettani hatása van, bla-bla-bla… Aztán jön a hányinger, az alacsony vérnyomás, a szorulás, miközben egy kosárlabda nő a gyomrodban, szarul alszol és össze-vissza dobálnak a hormonok. Gyorsan azon kapod magad, hogy a sport a legutolsó dolog, ami az eszedbe jut.
Tudom, mert ezt éltem meg az első terhességem alatt. Szerettem volna aktív maradni. De úgy, hogy a sport akkor még nem tartozott az életem örömforrásai közé, nem sikerült. Pedig az egy problémamentes mintaterhesség volt. Ez a mostani meg eléggé végigtapos rajtam.
Az elején nem is akartam elhinni, hiába tapasztaltam magamon, mekkora minőségbeli ugrást jelent a közérzetemben, amikor van időm hetente akár csak kétszer is edzeni.
Az első trimszterben nemcsak az étvágyam volt pocsék az állandó émelygéstől, de rettentő aluszékony is voltam. Sokszor leesett a vérnyomásom és elviselhetetlenül lelassult az emésztésem. Volt, hogy az egész délutánt átaludtam, majd este kilenckor már újra nyálcsorgatva hanyatlottam a párnára. De amikor reggelente volt erőm edzeni, közben és utána nagyságrendekkel jobban éreztem magam. A sport feltolta az energiaszintem, meghozta az étvágyamat és működésbe hozta az emésztésemet.
A második trimeszter a legtöbb kismama számára megváltást hoz. Nekem tele volt kihívásokkal. Fizikálisan is többször taccsra tett, és az életem is sokkal stresszesebb most, mint annak idején volt. Hab a tortán, hogy mivel a pocakom sokkal gyorsabban nő most és azt mondják, ez a baba nagyobb, mint a bátyja (pedig ő sem volt kicsi), expressz sebességgel nőttem ki az XL-es kismama ruhákat is.
Ebben az időszakban az edzőterem főleg abban segített, hogy fejben összeszedjem magam. Rengeteg minden változott az életemben, sok olyan dolog volt, amit nem tudtam befolyásolni. Az edzés mindig feltöltött energiával. Itt mindig úgy éreztem, hogy ha minden szalad is körülöttem, azért van legalább egy hely, ahol még mindig én irányítok. Lehet, hogy nem tudom már a fiamat feltolni babakocsival a dombon, de azért még mindig elbírom azokat a súlyokat, mint a legelején. Feltéve, ha valaki a kezembe adja őket, mert lehajolni már nem nagyon tudtam értük…
Most úgy tűnik, a harmadik trimeszterben nemcsak az lesz kihívás, hogy cipeljem a pocakom, ami már most is olyan nehéz, mint egy homokzsák. De meg kell küzdenem az idén különösen korán beköszöntött lappföldi tél kihívásaival is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egyre inkább a négy fal közé szorulok. Vagy azért, mert túl hideg van és nincs mit felvenni. Vagy azért, mert jégpálya van, és nem akarok pofára esni.
Az edzőtermi edzéseket felfüggesztettem, mert a fentiek miatt már túl macerás odajutni. Viszont itthon továbbra is tudok edzeni kettlebellel és kézi súlyzókkal. Így remélem, hogy a súlyomat is és a hangulatomat is sikerül a megfelelő szinten tartani.
A változás öröme
Olvastam mostanában valahol egy blogposztot. Arról számolt be, aki írta, hogy egy egészségügyi probléma miatt kénytelen volt életmódot váltani. Ugyan saját bevallása szerint is sokkal jobb lett az élete, hogy megszabadult a felesleges kilóktól és egészségesebb ételekre váltott. Szóval, számomra úgy tűnt, ez egy sikertörténet. Az írásból mégis valahogy a szomorúság hangja csengett ki, mert az illető már nem tömheti magát azokkal az egészségtelen szarokkal, amiknek az evése az egészségét is tönkretette.
Nem igazán értettem, miért nem örül. Miért nem örül a változásnak? Miért nem merít ebből önbizalmat? Miért nem tekint erre az útra úgy, mint egy kihívásra, amit megnyert? Legyőzte önmagát, megváltoztatta a rossz szokásait, cserébe pedig egy jobb minőségű életet kapott.
Persze tudom, mennyire nehéz az első lépéseket megtenni. Tudom, hogy mennyivel egyszerűbb változtatás helyett a tv előtt heverészni, meg tömni magunkba a csokit és várni a csodát. De azt is tudom, mennyire jó érzés végül felemelni a seggünket és tenni azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Ez nemcsak a testmozgásra, de az élet más területeire is igaz. Apró dolgokra és nagyobbakra.
Változtass azon, ami nem működik jól az életedben. Találj örömöt a változtatásban. Akkor a változás soha nem lesz teher. Sokkal inkább egy újabb örömforrás az életedben, amiből töltekezhetsz.
Próbáld ki!