Az Y-abc előtti buszmegállóból nézve időnként egészen közelinek tűnik a Szent György-hegy. Eső előtt. Olyankor látszanak a redők a bazaltorgonáin. Talán még az is látszik, hogy ácsorog-e valaki az orgonák fölötti kopasz kis dombon, ami olyan, mint egy férfi fejebúbja.
Nyolcadikban már nem volt kedvünk semmihez, ezért a Szent György-hegyre mentünk osztálykirándulásra. Olcsó volt, és nem kellett érte sokat utazni. Ott is prímán össze tudtunk veszni. Éppen azon, hogy ki süt jobb palacsintát. A Bea vagy a Lívi?
Mintha nem lett volna tök mindegy. Nem szeretem a palacsintát.
Kaja után, mikor mindenkinek az agyából leszállt a vér és csillapodtak a kedélyek, kiálltunk az orgonák fölötti dombra. Valahonnan előkerült egy távcső, azzal nézelődtünk. Mikor a kezembe kaptam a gukkert először csak szórakoztam vele. A levelekre fókuszáltam, meg a fán a madarakra. Aztán a város felé kezdtem nézelődni. Megtaláltam az Y-abc-t, a buszmegállót, a parkolóban álló autókat, a buszra várakozó embereket. Az arcukat nem láttam, de a ruhájukat, a mozdulataikat igen. Megdöbbentő volt. Állsz az utcán gyanútlanul, várod a buszodat. Soha nem tudod meg, hogy közben valaki a több kilométerre lévő Szent György-hegyről téged kukkol.
Azóta résen vagyok. Én mindig odanézek!