Kórházban

Összecsiszolódásunk a 87. évét taposó Anna nénivel igencsak nehezen indult. Hajlott korának köszönhetően már elég rosszul hallott, ezért a reggelit hozó nővértől kezdve az éjszakás orvosig mindenki ordítva szólt hozzá. 

Nekem az átélt izgalmak hatására állandó migrénem volt, így az ordítozást könnyek közt, lüktető halántékkal tűrtem. Miközben sistergő-sípoló kis zsebrádióján a déli híreket vagy az esti krónikát hallgatta, én azt kívántam, bár jobban vigyáztam volna az egészségemre. Akkor nem kerültem volna ide.

Mikor Anna néni 24 órás vérnyomásmérőt kapott, egész éjszaka nem aludtam. Olyan volt, mintha rezgőre lett volna állítva a mobilja, és félóránként mindig hívta valaki.

Anna néni tapintatos idős asszony volt. Érezte rajtam, hogy mélyvénás trombózistól sújtva, nyakig befáslizva, az állandó vérvételtől belilult vénákkal, ágyfogságra ítélten nem nagyon van kedvem társalogni. Ahogy teltek a napok, azért beszédbe elegyedtünk néha. Először csak azt tudtam meg róla, hogy az unokája a kórházban orvos, hogy nem szereti a margarint, csak a vajat, továbbá, ha idegen környezetbe kerül, pár napig székrekedése van. Végül, ahogy az ilyenkor lenni szokott, az elbeszélésekből körvonalazódott az egész család, különösen a három unoka, élettörténete.

Anna néni, bár közeledett a kilencvenhez, szellemileg még igen friss volt, amit annak is köszönhetett, hogy rendszeresen olvasott. A rádió és a tévé híreit nyomon követve rajta tartotta ráncos kis kezét az ország politikai életének ütőerén. Így aztán beszélgetéseink tematikája hamarosan a napi hírek megtárgyalásával színesedett. Rezzenéstelen arccal hallgattam Anna néni Magyar Fórumból táplálkozó politikai okfejtéseit. Csak akkor szorult ökölbe a talpam, mikor a Magyar Nemzetből olvasott fel egy frappáns jegyzetet.

Lassan egy hete éldegéltünk így. Addigra már tudtam, hogy mi Anna nénivel, valami titokzatos okból kifolyólag, 3/E diétán vagyunk, ami kímélő ételeket biztosított számunkra. Felvilágosítottak róla, hogy este hét és nyolc között ne kérjek ágytálat, mert akkor műszakváltás van. Hiába nyomkodnám a nővérhívót, úgysem jön be senki. Továbbá, ha nem szeretnék megvetés tárgya lenni, jobb, ha mihamarabb megtanulom befáslizni a lábam. Az sem árt, ha nyitott vagyok arra is, hogy elsajátítsam annak a tudományát, hogyan vehetek magamtól vért.

Mikor a sok fekvéstől elgyengült lábakkal kibotorkáltam a folyosóra, a kórtermekbe bepillantva az általános belgyógyászati osztály működési mechanizmusának egy újabb szegmense tárult fel előttem. Az osztály dolgozói kétféleképpen gondoskodtak a náluk fekvő betegek szórakoztatásáról. Aki egyágyas szobában feküdt, annak volt tévéje. Akinek nem volt tévéje, annak viszont volt szobatársa. Nekem, ugyebár, Anna néni.

Mikor később már újra az ágyban fekve feldolgoztam a kapott információt, a következő felismerés fogalmazódott meg bennem. Anna néni egy bűbájos, tisztességben megőszült, kereszténykonzervatív elvek mentén élő asszony.

De azért most már szívesen elcserélném egy tévére!