Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz, tartja a mondás. Mondás, na persze! Gyerekkoromban meg voltam róla győződve, hogy ezt egy tanár találta ki, amikor már nem volt jobb ötlete a motivációra. Vagy valaki, aki több nyelven beszélt. Csak azért, hogy fényezze magát.
Angol tagozatos gimibe jártam a kilencvenes évek elején. Az angol volt az első idegen nyelv, amit érteni, tudni akartam. Rengeteget foglalkoztam vele, de a sajátos magyar oktatási gyakorlatnak köszönhetően igazán használni sokáig nem tudtam. Szerintem ma is vissza tudnék mondani bekezdéseket a nyelvtanulók bibliájából, az Ezerkérdésből, de élő emberrel sokáig nem voltam képes egy alapszintű párbeszédet sem nyökögés és izzadás nélkül lefolytatni. Az első szóbeli nyelvvizsgám előtt egy Dr. Jekyll és Mr. Hyde képregényt olvasgattam. Mentségemre legyen mondva, internetről akkoriban még nem hallottunk, és nálunk a CNN volt az egyetlen angol nyelvű tv csatorna. Isten bocsássa meg nekem, akármennyire is elszántan tanultam az angolt, a CNN marhára nem kötött le 16 évesen. Maradtak hát a diszkó slágerek és a Bravo magazin, ahol a legnépszerűbb dalok szövegeit bogarásztam.
Érettségi után aztán sokáig elhanyagoltam az angolt. Azt gondoltam, hogy magyartanárként és magyar anyanyelvű újságíróként úgysem lesz rá szükségem. Ezt a naiv hülyeséget a mai napig bánom! Meg azt is, hogy lustaságból és kishitűségből nem vettem fel a magyar-komm. mellé az angol szakot a főiskolán.
Angolul azért végül mégis megtanultam. Nem iskolában és nem is külföldön. Hanem Budapesten. A Kalandozásaim Budapesten idején. Először egy baráti társaságban, ahol sok volt a külföldi. Akkor jöttem rá, hogy az alkohol mennyire jótékonyan hat a nyelvtudásomra. Önbizalmat merítve a szombat esti eszmecserékből, később aztán már józanul is egyre folyékonyabban tudtam beszélni. Elkezdtem falni az angol nyelvű könyveket, állásinterjúkra készültem, angolul is blogot indítottam és – persze csak a szent cél érdekében! -, akkor váltam sorozatfüggővé is. Aztán megismertem a későbbi férjemet, akivel a kezdetek kezdetén kizárólag angolul kommunikáltunk.
Akkoriban kezdtem el álmodni angolul.
Öt évvel ezelőtt, amikor Finnországba költöztünk, az angol vált az elsődleges nyelvvé az életemben. Mivel finnül még sokáig egy kukkot sem tudtam, ezért mindenkivel angolul kommunikáltam, továbbra is rengeteget olvastam angolul, angol felirattal néztük a filmeket, angolul blogoltam… Sokszor hónapokig csak az Anyuval való skype beszélgetésekre korlátozódott a magyar nyelvhasználatom. Akkoriban sokszor előfordult, hogy magyar környezetben is önkéntelenül angolra váltottam, ha a finnországi életünk került szóba. Nem felejtettem el magyarul, ne hördülj fel! Egyszerűen annyi történt, hogy bizonyos témakörökről csak angolul beszéltem és ez pavlovi reflexként rögzült.
Majdnem egy éve éltünk már Finnországban, amikor eljutottam addig, hogy beüljek végre az iskolapadba és elkezdjem a nyelvet tanulni. Mielőtt kiköltöztünk, teljesen biztos voltam benne, hogy én aztán pikk-pakk meg fogok tanulni finnül. Elvégre magyar szakos bölcsészként imádtam a nyelvtörténetet, a nyelvtanunk nagyon hasonló és egyébként is jó nyelvérzékem van. Anyanyelvi környezetben még ógörögül is megtanulnék semmi perc alatt! Na ja…
Sokat gondolkoztam rajta, még mindig nem tudom, igazából mi a válasz? Mi bajom van nekem ezzel a nyelvvel? Az, hogy nem én választottam, mint annak idején az angolt? Hiszen ha a férjem nem finn, az életben soha eszembe sem jutott volna finnül tanulni. Vagy az, hogy az elején nagyon rosszul éreztem magam a nyelvsuliban és rengeteg konfliktusom volt a tanárral? Egy időben visszatérő álmom volt, hogy Amerikába költözünk és boldog voltam, hogy én már tudok angolul.
Esetleg ez egyfajta tudatalatti védekező mechanizmus?
Mikor Finnországba költöztünk végre, nekem már nagyon elegem volt mindenből. Hasonló hangulatban voltam, mint most sokan a választások után. Mindig is úgy tekintettem Finnországra, mint egy tiszta lapra, egy új kezdetre az életemben. Ezért tudatosan szabadságoltam magam egy időre. Szerencsére megtehettem azt, hogy nem kellett egyből munkát keresnem. Hónapokig otthon voltam napközben egyedül és iszonyúan élveztem. Úgy gondoltam, hogy mivel az utóbbi időben kidolgoztam a belem, megérdemlek egy kis pihenést. Ki tudja, adódik-e még egyszer ilyen lehetőségem az életben? Másrészt el akartam felejteni az otthonról hozott beidegződéseket. Nem az otthonról hozott Franciskát akartam “finnesíteni”.
Meg akartam ismerni ezt az országot, az embereket és időre volt szükségem ahhoz, hogy eldöntsem, mihez szeretnék itt magammal kezdeni. Lehet, hogy ezen most meglepődsz. Én az elején élveztem, hogy egy büdös szót sem értek abból, amit körülöttem beszélnek az emberek. Talán ezért nem éreztem magam itt soha idegennek. Kívül akartam maradni. Nem akartam tudni. Azt képzeltem róluk, amit csak akartam. És a képzeletemben mindenki kedves volt, jóindulatú. Nekem itt nem fájt semmi.
Ami otthonról fájt, azt meg próbáltam elfelejteni. Lebegtem valahol itt és ott(hon) között. Sokáig nem akartam megérkezni.
Aztán persze menthetetlenül megtanultam finnül is. Nem olyan jól, mint amennyire megtanulhattam volna már ennyi idő alatt. De azért talán nem kell a nyelvtudásom miatt szégyenkezni. Amikor eljutottam arra a szintre, hogy már finnül is tudtam blogolni, volt, hogy ugyanazt a témát három nyelven is legyártottam. Akkoriban tűnődtem el azon, hogy
más ember vagyok az anyanyelvemen, máshogy beszélek angolul és másmilyen vagyok finnül.
Magyarul lobbanékony vagyok, impulzív (khm, ezt a férjem más szavakkal írná körül, szóval lehet, hogy nem csak magyarul), esetenként körülményes és sokszor még mindig kishitű. Angolul sokkal magabiztosabb vagyok, lényegre törőbb, praktikusabb. Már amennyire egy magamfajta művészlélektől ez kitelik. A finnem meg… Funkcionális. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Talán a fodrászt kivéve – az nem játék, úgyhogy nem bízom a véletlenre! – nyilvános helyen már régóta finnül beszélek. Finnül jártam végig a terhesgondozást, finnül beszélek az orvosokkal, a védőnővel, intézem a banki ügyeket, értettem az ingatlanügynököt, hallgatom a híreket a rádióban, nézem a finn Barátok köztöt. Már nem ijedek meg semmitől. Ha nincs is meg az adott témához a szókincsem, hát utánaolvasok, hogy meg tudjam értetni magam.
De a férjemmel még mindig az angol az elsődleges nyelvünk. Ettől valahogy nem tudtunk elszakadni. Pedig már ezerszer megpróbáltuk. Milliószor megbeszéltük azt is, hogy a fiunk miatt jó lenne az itthon használatban lévő három nyelvről kettőre (finn-magyar) váltani. A finn rokonokkal-barátokkal finnül beszélek már régóta én is. De egymáshoz angolul akkor is.
Az egyetlen, amiben következetesek vagyunk, az az egy ember, egy nyelv szabály. A gyerekhez mindenki csak a saját anyanyelvén beszél. Miközben izgatottan várjuk, hogy ő mikor és milyen nyelven fog megszólalni. Másfél éves múlt, egyelőre csak pár szót mond, illetve komolya arccal hadovál. Ha nem figyelsz oda, azt hinnéd, hogy beszél. Engem finnül äiti-nek hív, míg az apját magyarul apának. Végülis, ha jobban belegondolsz, logikus. Engem az apja äiti-nek mond, én őt apának.
Talán ebben is más vagyok, mint az átlag, de én nem parázom túl ezt a nyelv kérdést. Szerintem a nyelvtanulás az nem sprint. Hosszútávfutás. A fiam két anyanyelvű. Finn is és magyar is. Ezen semmi nem változtat. Lehet, hogy az első években a finnje lesz az erősebb, hiszen ha közösségbe kerül, csak én fogok hozzá magyarul beszélni és mindenki más finnül. Lehet, hogy lesznek időszakok, amikor egyáltalán nem akar majd magyarul megszólalni. De biztos vagyok benne, hogy mire felnő, a két nyelv valahol majd egyensúlyba kerül.
Akárhogy is alakuljon, egy valami biztos. A fiam soha nem lesz úgy “anyanyelvébe zárva”, mint ahogyan sokáig én voltam. Neki anyanyelvből rögtön kettő van, ami mellé biztosan jut majd egy-két idegen nyelv is. Születése óta utazgat Finnország és Magyarország között, találkozott már brazil lánnyal, játszott finn-orosz, magyar-lengyel, finn-svéd-spanyol gyerekekkel, kokketált német, kínai kislánnyal a reptéren. Nem tudom, hány nyelvet fog beszélni, mire felnő és neki is lesznek-e majd adott nyelvhez kötődő személyiségjegyei.
Azt tudom, hogy ha rajtam múlik, akkor azt minden nyelven tudni fogja, hogy a világ sokszínű, az emberek sokfélék. És egyetlen igazság nem létezik.