Egy energiabomba hároméves kisfiú és egy 30 hetes, még a pocakomban ugráló Kis Kenguru mellett nem sok időm volt mostanában azon merengeni, hogy vajon mit tartogat számunkra a következő évtized.

Talán furcsán hangzik ez egy egykori vívó szájából, de én tulajdonképpen szinte egész eddigi életemben utáltam sportolni. A vívást mindig is egyfajta szellemi tevékenységként tartottam számon, aminek egy kellemetlen velejárója volt csak a rendszeres testmozgás.

Korán reggel még az ágyban fekve böngésztem a Facebookon, mikor megakadt a szemem egy finn újságcikken. “Szabad-e oviba vinni a gyereket, ha én magam szabadságon vagyok?”, kérdezte a cikk írója.

Ha megkérdezed a külföldön élő magyarokat, hogy mi hiányzik nekik otthonról, egészen biztosan az első három helyen fogják említeni a magyar konyhát. Vagy minimum a Túró Rudit.

Arra a kérdésre, hogy hova repülnél, ha lenne egy varázsszőnyeged, biztosan kapásból tudod a választ. Na és melyik az a hely, ahová egyáltalán nem vágysz? Az első, ami nekem eszembe jut: Ázsia.

Kamaszkorom óta sok újévi fogadalmat tettem, amik közül persze soha semmit nem tartottam be. Kivéve azt az egyet, amit tulajdonképpen nem is fogadtam meg.

“Hol támadnak a legjobb ötleteid?” Nem is értettem ezt a kérdést a fiam születése előtt. Hol, hol? Bárhol. Nem volt jelentősége. Időmilliomos voltam.